Politikus-véna

2010. febr. 8. 20:00 - írta ksatriya

2 komment
Kategóriák: vicces

 

Vágási?

A városi fixik (örökhajtásos kerékpárok) őrületének korát éljük. Egyre több, újabb és újabb csoda-fixik jelennek meg a városban legyalázva a dugókban ácsorgó autókat. Bár én az országúti kerkpárok mellett tettem le a voksom, a fixik bűvöletében élők hangulatát egy kicsit átérezve azért magam is építettem egyet.

A legnagyobb munkát a váz és a villa egyedivé festése jelentette.

A magas peremű aero felniken eredeti retro Normandy pálya-agyak feszítenek.

A felniken Vittoria Rubino országúti gumik várják a sprintet (és a tavaszt).

A bringa egy legendás, ma már alig beszerezhető Shimano RX 100 típusú (Fc A55 szériaszámú) hajtóművet kapott 42 fogszámú lánctányérral, ami igen ideális fogszám a pályagépekhez. A hajtókar 170 mm hosszú. Mivel a fixik hajtókara a kanyarban sem áll meg, így ezeknél a kerékpároknál fontos, hogy a jatókar rövidebb legyen, mint az országúti gépeknél. A hajtómű mindennel együtt csak 600 gramm súlyú.

 A régivágású retro stucni is komoly munkával kiválasztott színű, tartós felületkezelést kapott.

Ha esetleg érdekel a gép, a ksatriyablog@gmail.com címen lehet továbbiakat megtudni róla.

Kapcsolódó bejegyzések:

Egy pár kerék

Újabb pár kerék

Az ún. bulvársajtó általában minden lényegtelen dolgot megír a különböző celebek magánéletéről, azonban vannak dolgok, amik elkerülik még a legaktívabban leskelődő firkászok figyelmét is... Bár valószínűleg külföldön ismertebb, de itt viszonylag kevesen tudják, hogy a Madonna néven működő táncdalénekesnő húsz éve állandó háttérénekesnője, Donna De Lory bizony jó pár éve bhakta.

Több bhaktikus témájú albumot is kiadott már. Zenéjére jellemző a popzenébe tökéletesen beillesztett harmónium, mrdanga és karataljáték (mikor, melyik...). Leghíresebb albuma címe: "The lover and the beloved". Íme egy kis ízelítő:

Kapcsolódó bejegyzések:

Hírességek éneklik a Hare krisnát

Prabhupada

Azért ez sem semmi... :)

Katt rá a nagyításhoz:

Ahogy a különböző hírportálok beszámoltak róla, ez "nem a rablók hétvégéje" volt, ugyanis több megtévedt megélhetési is el lett fogva. Egyikük egy olyan 19 éves tonhal, aki nagymamákat csapkodott le egymás után a retiküljeikért és akinek számlájára vagy egy tucat ügy is ráírható. Ez az egyik olvasatban jó hír, de másfajta megközelítésben- ismerve a tényeket- inkább elkeserítő. Mert, ha egy bűnöző nincs elfogva és úgy garázdálkodik (csapja le egymás után az öregasszonyokat a retikülökért) sorozatban, az érthető, de ha az illető már többször el lett fogva, vajon hogy lehet, hogy mégis  szabadon üzheti az ipart? 

A 19 éves tonhal, kb. kéthetente élvezte a budapesti zsaruk vendégszeretetét (néhány órára). Több táskás balhé és egyéb lopások, kábítószeres ügyek, bankkártyás lehúzások miatt került elfogásra, de pirkadatra eddig mindig otthon volt, hogy délután már rávethesse magát újabb áldozatára, egy-egy rettenetes kisnyugdíjasra... Ki ezért a hibás? Az emberek természetesen továbbra is a rendőröket (Megvagy  főtőrzset, aki bunkó, meg Kardkovács zászlóst, aki nem elég erélyes) okolják a bűnözők miatt, ahelyett, hogy ott tennének panaszt, ahol az évekig elhúzott ügyekre ráteszik a pontot - rettenetes felfüggesztett büntetések, meg még rettenetesebb 30 napos közérdekű munkák formájában.

A bíróságok leterheltségről beszélnek, pedig... nem kéne ennyit "dolgozni": egy bűnözőt egyszer is elég lenne elítélni, főleg, hogy a törvény lehetőséget ad rá. (akár egy egyszerű lopásért is adható lenne 2 év börtön...) Míg bent van, nem követne el naponta újabb és újabb (hol felderítetlen, hol felderített) bűncselekményeket, nem csapkodná lefelé a nagymamákat, nem lopna a villamoson, nem árulná a kábítószert és ezáltal csökkenne a leterheltség is (a rendőrökéről nem is beszélve, de az végülis kit érdekel...).

Minden jó, ha vége jó: A hírekben is megemlített 19 éves tonhal most remélhetőleg életében először előzetesbe kerül pár hónapra, így kicsit levegőhöz juthatnak a budapesti nagyik is, meg a leterhelt bírák is (a rendőröket meg sem említem, nekik kuss...). De vajon meddig?

„Előírt kötelességed végrehajtásához jogod van, de tetteid gyümölcsére nem tarthatsz igényt. Sohase gondold, hogy te vagy az oka cselekedeteid következményének, és sohase vonzzon kötelességed elhanyagolása!" Bhagavad Gita 2. 47.

„Végezd kötelességed megingathatatlanul, óh, Ardzsuna, s ne ragaszkodj se a sikerhez, se a kudarchoz! Az ilyen kiegyensúlyozottságot hívják jógának." Bhagavad Gita 2.48.

Kapcsolódó bejegyzések:

Kegyelemdöfés

Kell kakastoll, vagy nem?

Merre tartunk?

Elrettentés

Visszatartó erő

A hírek szerint nincs pénz arra, hogy tavasszal kinyisson a Vidámpark. A vezetősége szerint 2009-ben 15%-al visszaesett a látogatók száma és ez okozta a kardinális pénzkiesést. Egy szó, mint száz, a nép már nem annyira kiváncsi a Vidámparkra. (Az már csak az én megfigyelésem, hogy a kocsmák és a nyerőgéptermek látogatottsága valamiért sosem esik vissza, lehet akármekkora a válság...) Szóval itt az ideje bevallani, hogy a vidámpark, mint szolgáltatás elavult. Sötét korszakunkhoz stílusosan itt az ideje létrehozni a Szomorúparkot. A Szomorúpark sokkal inkább vonzaná a turistákat, gondolom én, az emberi tragédiákat és konfliktusokat mutogató (és provokáló) különböző Máunikasók látogatottságából ítélve. 

Az eddig a Vidámparkra fecsérelt belépődíj megfizetése után igazi sokkoló szolgáltatásokban lenne részük a szomorkodni vágyó látogatóknak a vadi új Szomorúparkban, persze kinek-kinek pénztárcája szerinti szolgáltatásokkal. Az alap szolgáltatásként például haldokló kölyökcicákat, hiányos végtagokkal született szomorú tekintetű kutyusokat, vagy kölykei után síró nyuszimamákat lehetne megtekinteni.

Barlangcsónakázás közben szomorú meséket mondana egy csöndes kisírt hang háborúban elárvult gyermekekről, beteg, de élni vágyó kislányokról, szüleiktől elrabolt és koldulásra kényszerített kisfiúkról.

A hullámvasútat sem kéne lebontani, csupán utazás előtt és közben egy monoton hang világosítaná fel az utasokat, hogy igazából nincs semmi izgulni-és sikítanivaló a lejtőn sem, hisz úgy van megalkotva a szerkezet, hogy ne történjen semmi baj, és valójában semmi hőstett nincs abban, ha felülünk rá, majd lehetne néhány példát sorolni a valódi hőstettekről, úgy mint a háborúban a magukat a harckocsik elé vető harcosok lánctalpak általi bedarálásáról, otthonmaradt szeretteik érzéseiről... Majd pedig nem ártana közölni a közönséggel, hogy a pár perces utazás után minden rossz marad a régiben: éhezők milliói, háborúk, járványok, földrengések, hétfői iskolakezdés, közelgő számtan-dolgozat, öregedő nagyszülők, a biztos elmúlás stb...

A szellemvasút díszleteinek kicserélésével, öregedést mutató viaszbábuk felállításával lehetne érzékeltetni a kisvasútban utazó gyerekeknek, hogy az idő és öregedés megállíthatatlan és az ő szüleik sem lesznek már fiatalabbak és bizony ha minden jól megy, előbb-utóbb nekik is kell néhány temetést intézniük még életük során, hacsak nem halnak meg ők előbb valami szörnyű baleset következtében. Az utazás végén statisztikákat lehetne felmutatni nekik a halálos gyermekbalesetek növekvő számadatairól és a csökkenő születésekről...

A céllövöldében pici galambtojásokra kellene célozni a ketrecbe zárt tojó jelenlétében. Telitalálat esetén egy kis írást adnának át a vendégnek arról, hogy mekkora hatalmas fájdalmat is okozott ez a tevékenység a tojást lerakó galambmamának.

Az elvarázsolt kastély torzító tükreinek lecserélése mellett, valódi tükrök sokasága és a melléjük állított kimondottan szép küllemű hostessek (női vendégnek féfimodell, férfivendégnek női modell) mutatnának rá a látogatók testi hibáira, aránytalanságaira, jobbik esetben elrejteni kívánt pattanásaira. Tájékoztatnák a látogatókat, hogy a szépségideáltól az emberek 99%-a olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. A teltebb testalkatú gyerekek túlsúlyát és felnőttkorára várható testfelépítését vázolnák fel, a vékonyabb dongájú gyerekek nyeszlettségét és a nyeszlettséggel járó hátrányok kihangsúlyozásával. A szülők és nagymamák elzsírosodott tokái, a lefonnyadni kezdő bőrük, hiába festett lenőtt hajuk sem kerülné el a konkrétan erre a feladatra kiképzett kritikát mondó alkalmazottak figyelmét.

Az úgynevezett Szerelemtéren egymás mellé leültetett párok nézhetnének meg egy tudományos kisfilmet arról, hogy mely hormonok és feromonok felelősek az úgynevezett szerelem és a vonzódás kialakulásáért. Itt hiteles beszámolókat lehetne hallani arról, hogy minden szerelem elmúlik egyszer és jelenleg a legtöbb házasságra jellemző a megcsalás, valamint az, hogy csak a gyerekek és a vagyon miatt maradnak együtt a felek.

Az óriáskerék lassú vánszorgása közben kisebb filozófiai előadásban lennének felvilágosítva a kedves látogatók arról, hogy valójában mekkora időpocsékolás a lassan vánszorgó óriáskeréken üldögélni és bámulni a szmogos, bűnös város zuglói töredékét, miközben ez valójában semmiféle örömnek nem lehet okozója épelméjű ember esetében, majd pedig annak felvázolása következne, hogy az eddig elvert pénzt mennyi hasznos dologra is lehetett volna fordítani.

Kifelé menet fekete ruhába öltözött feltűnően randa hostesslányok szórólapokon közölnék, hogy a Mikulás nem létezik és soha a büdös életben nem is létezett. Amit kétkedők részére bizonyítani is lehetne a Mikulást váró háztartások nagy számadataival, amit a feltételezett Mikulás  még hangsebességgel sem tudna bejárni egyetlen este alatt sem.

Talán egy ilyen vasárnap délután, megkapva a sűrített pesszimizmusdózist, rájönnénk, hogy ha egy picit körülnéznénk, bizony talán mégsem a mi életünk a legszerencsétlenebb és talán lenne még minek örülni, pusztán csak tenni kéne már végre magunkért valamit a folyamatos nyervákolás helyett. ...és akkor nem csak a rosszat látnánk meg a saját életünkben, környezetünkben...

Elmesélek valamit. Megtörtént.

Egy fiatal rabló a fővárosban rabolt ki két társával együtt pár járókelőt. Na, nem csinálták nagyon komolyan, csak amolyan tessék-lássék módon körbeállták a magányosokat és bicskát emlegetve szépen elkérték az értékeiket. Mivel egyikük sem egy kimondott agysebész családból származik, így néhány óra múlva már a rendőrök beszélgettek velük. Ekkor hangzott el az alábbi párbeszéd.

- Hová valósi vagy?

Elhangzott a település neve.

- És akkor miért nem ott rabolgatsz? Miért kell idejönni csinálni a tüzet? Nincs elég bajunk nélküled is?

- Óh, hát én megfogadtam, hogy otthon soha nem csinálok semmi balhét. Elég volt egyszer... Soha többet!

- Hogyhogy?

- Áh... Esküszöm egy balhét csináltam összesen. Többet nem.

- Akkor? Mi történt?

- Csak elvettem egy srác dolgait...

- Magyarul kiraboltad...

- Hát igen...

- És? Olyan kemény ott a bíróság? Rádsóztak egy évet?

- Nem. A csávó rokonai kaptak el. Bevágtak egy autó csomagtartójába, kivittek egy erdőbe, aztán ott levetkőztettek és irtózatosan megvertek. Tessék elhinni! Úgy megvertek, mint a lovat szokták. Aztán ásattak velem egy gödröt. Azt mondták, a sírom lesz. Tessenek elképzelni mit éreztem!

- Aztán?

- Aztán megint megvertek, aztán otthagytak. Ruha nélkül. Az erődben. Fél napomba tellett, míg hazaértem. Anyám sem ismert rám. Én ottan többet semmi balhét nem csinálok. Esküszöm!

- ...

Kapcsolódó bejegyzések:

Elrettentés

Merre tartunk?

A visszatartó erő

Akik már fogtak a kezükben Bhagavad Gitát, bizonyára találkoztak a rajta feltüntetettt névvel: A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada. Vannak, akik tudják kit takar a név és mi áll mögötte, de vannak, akik még nem. Utóbbiaknak szeretnék most elmesélni valamit, annak ellenére, hogy tudom, sok más helyen lehet olvasni Róla, azonban nem biztos, hogy e blog olvasótábora "más helyre" is eljut...

 Prabhupada (ejtsd: Prabupád) 1896-ban született Calcuttában egy tiszta vaisnava (Visnu hívő) családban és eszerint is nevelkedett. Felnőtt korára gyógyszerész diplomával és angol nyelvtudással is rendelkezett, mikor 22 évesen, 1922-ben megismerte lelki tanítómesterét, aki azt az utasítást adta számára, hogy felhasználva intelligenciáját és műveltségét, vigye el a védikus tudományt a nyugati világba.

Prabhupada gyermekeit felnevelve, 54 éves korában visszavonult a családi élettől és életét teljes egészében az ősi védikus szentírások fordítására, magyarázatára és azok terjesztésére szentelte.

69 éves volt, amikor elérkezettnek látta az időt lelki tanítómestere utasításának beteljesítéséhez. 1965 augusztusában egy teherszállító hajó egyetlen civil utasaként egy bőröndnyi könyvvel és egy esernyővel, no meg néhány dollárnyi készpénzzel (hiteles beszámolója szerint 7 dolcsi) útnak indult a hidegháborútól és a vietnámi háború következményeitől rettegő nyugat felé. Közel egy hónapos út után érkezett meg a hajó célállomására, egy brooklyni kikötőbe a Tizenhetedik utca közelében.

A kissé öreges és betegeskedő Prabhupada lesétálva a hajóról, magányosan kezdett neki feladatának, és ekkor, aki rápillantott, nem sejtette, hogy az arany bőrű, apró termetű, sáfrány színű ruhás bácsika az elkövetkező években sok százezer, majd késöbb sok millió ember életét fogja megváltoztatni.

Prabhupada megdöbbenve tapasztalta a '60-as évek Amerikájában - a mai napig a lehetőségek hazájának mondott világban - a fiatalok céltalanságát, a kábítószerek és a bűnözés térhódítását, az emberek boldogtalanságát és egymás iránti közönyét. Prabhupada New-York sikátoraiban, a maha-mantra fülbemászó éneklésével, humorával és szívének tiszaságával a kábítószerek feladására bírta, maga mellé  vette és tanítványává avatta a kor hippi és más fiataljait, majd a Bhagavad Gita, a Srimad Bhagavatam és más védikus írások tanításával átadta nekik a világban a szépség meglátásának és a lelki önmegvalósításnak a képességét és lehetőségét.

Egy pici helyiségben tartott esti előadásokkal indult az egész, amit eleinte kisebb, majd egyre nagyobb létszámmal látogattak fiatalok és idősek, egyetemisták, üzletemberek, hippik és naplopó trógerok együtt, hogy meghallgassák a messziről jött gurut. Voltak, akik továbbálltak és voltak, akik maradtak.

Délutánonként egy parkban a fűbe ülve néhány friss követőjével énekelve és harmóniummal kísérve a maha-mantrát sok ember szívét kezdte olvasztani.

A korábban sosem hallott transzcendentális hangvibráció éneklése sok drogos hippi életét megváltoztatta és hamar híre ment, hogy az Indiából érkezett Swami jobbat tud, mint az LSD, mantra-meditációja vegyszerek nélkül is extázist tud okozni.

"Ezek a nyugati fiatalok mind piszkosak voltak és mogorvák amely elrejtette eredeti énjüket, de a Hare Krisna vibrálása felébresztette őket" - mondta Prabhupada.

Prabhupada eleinte saját maga tanította közvetlen követőit a lelki és a fizikai tisztaságra, (azt mondta: "egyszer még híresek leszünk amiatt, hogy naponta háromszor fürdünk") a zenélésre ("van egy vers a védákban, amely azt mondja, hogy a zene a műveltség legmagasabb formája" – magyarázta), sőt, az ősi védikus időkből származó főzés tudományára is. Prabhupada leginkább személyes példájával hatott tanítványaira. Türelme, nyugalma, kedves szigora, humora, talpraesettsége és tudása lenyűgözte követőit. Nem egy elvakult szubkultúra részesei voltak követői, hanem gondolkodni vágyó, a világra nyitott fiatalok, akik a hiteles Swamitól kielégítő választ kaptak azokra a kérdésekre, amelyekre másoktól nem: Mi az élet értelme? Van-e élet a halál után? Miért vannak társadalmi különbségek? Mik a boldogtalanság okai? Miért szerencsésebbek egyesek másoknál? Miért vannak háborúk? stb...  Elmagyarázta az anyagi világ törvényeit, a karma rendszer, vagyis a tettek és visszahatások működését, beszélt a lelki világról, ahonnan minden lélek eredetileg származik, és megtanította az anyagi világban való újjászületés örök körforgásából való kiszállás módszerét, lelki utazások módszerét akár más bolygókra.

Prédikálása során nem a vallások közötti különbséget hangsúlyozta, bár nem is próbálta meg összemosni őket, hanem azt tanította híveinek, hogy minden embert ugyanaz az örök törvény, szanszkrit nevén a sanatana dharma irányít, ami azt jelenti, hogy az ember alapvetően istenkereső lény, és amíg létezésének legfontosabb kérdéseire választ nem talál, nem lehet boldog.

Közel egy éven keresztül nagy nehézségekkel kellett szembenéznie, míg 1966 júliusában megalapította az ISKCON-t.  (International Society for Krishna Consciousness = Krisnatudat Nemzetközi Szervezete). Több mint tíz éven keresztül irányította a szervezetet, egészen eltávozása napjáig, s tanúja volt, hogyan nőtt száznál is több asramot, iskolákat, templomokat, intézményeket és gazdálkodó közösségeket magában foglaló világméretű mozgalommá. 1972-ben Dallasban megalapította a Gurukula iskolát, és ezzel bevezette nyugaton is a Védikus rendszerű általános és középiskolai tanítást.

Első tanítványai néhány hónapja még hosszú hajú hippik voltak. Később olyan hírességek is csatlakoztak tisztelőinek és követőinek táborához, mint Allan Ginsberg és a híres Beatles tag, George Harrison. George Harrisont lenyűgözte Prabhupada személyisége, tanítása, maga a Krisna-tudat és ez dalaiban is kezdett megnyilvánulni. A „My sweet Lord” című száma két hónapig volt az első az amerikai kislemezlistán, majd nem sokkal később – Goerge és Paul McCartney segítségével piacra került az Apple Reord gondozásában az első Hare Krisna Mantra lemez, amelyből az első nap hetvenezer példány került eladásra.

George Harrisonnal

George Harrison így nyilatkozott Prabhupadaról: „Vannak olyan guruk, akik megjelennek és valakinek tüntetik fel magukat, de  Ő azt mondta: Krisna szolgájának a szolgájának a szolgája vagyok. Mindig úgy viselkedett, mint egy szolga és ez nagyon tetszett. Bár nyilvánvalóan rendkívüli, lelkileg nagyon fejlett személyiség volt, mindig alázatos maradt.”

Srila Prabhupada szerette tanítványait és a tanítványok szerették őt. Szeretetből a legnagyobb kinccsel ajándékozta meg őket, ők pedig szeretetből követték utasításait. Ez volt a lelki élet lényege

Néhány évnyi intenzív prédikálás után Prabhupada tanítása az európai nagyvárosokban is hódított. Tanítványait különböző országokba küldte azzal a céllal, hogy ott folytassák azt, amit ő elkezdett.

-Azt akarom, hogy mindannyian menjetek és nyissatok új központokat –mondta. – Mi az akadály? Csak fogj egy mrdangát (indiai agyagdob), aztán majd jön valaki, aki csatlakozik hozzád…

- Lányok is mehetnek? – kérdezte egy tanítványa.

- Nem számít, hogy fiú vagy-e, vagy lány. Krisna nem tesz különbséget: női ruha, vagy férfi ruha. Lelki szempontból a test nem számít.

Így jutott el a maha-mantra a világ minden tájára képviselve az erőszakmentességet, a békét, a lelki tisztaságot, a boldogságot uralkodjék ott éppen béke és jólét, vagy háború és nyomor. Ezzel beteljesedett Sri Caitanya jóslata, aki ötszáz évvel korábban mondta ki Indiában, hogy a maha-mantra el fog jutni a világ minden tájára a legkisebb faluig is és azt kultúrától, nemzetiségtől függetlenül fogják énekelni mindenhol.

Prabhupada egyszer szemétben turkáló gyerekeket látva kiadta tanítványainak a feladatot, hogy gondoskodjanak arról, hogy Krisna templom 10 km-es körzetében nem lehet éhező ember. Így indította el a Food for Life nemzetközi szegényélelmezési programot, amely azóta is a világ minden táján naponta több százezer tál ételt oszt ki a rászorulóknak.

Prabhuapada végül 1977. november 14-én hagyta el testét bhaktái körében, azonban könyvei tucatjaiban - amelyek már szinte minden nyelven elérhetőek bárki számára - örökre ott van tanítása lényege.

Történetek Prabhupada-ról:

Honnét jött?

A védikus asztrológia tudománya nem csak azt tudja megmondani, hogy az ember jelen életébe milyen karmákat (visszahatások) hozott, de választ tud adni arra is, hogy előző életében milyen testben volt. Prabhupada horoszkópjának elkészítésekor azonban kiderült, hogy a Swaminak nem volt előző élete és nem is lesz következő... 

Ő egy gopi?

Prabhupada mindent tudott a lelki világról és Krisnáról, Krisna közvetlen szolgálóiról, a gópikról. Egyszer, szűk körben megkérdezték tőle:

- Prabhupada! Mond, ki vagy te valójában?

Prabhupada így felelt:

- Hogy én ki vagyok valójában azt nem árulom el nektek, mert akkor többet nem tudnátok ilyen bensőséges viszonyban lenni velem.

A japán küldetés

Srila Prabhupada Japánba keresett egy önkéntes bhaktát, aki megkezdené a távol keleti országban a prédikálást. Mivel senkinek nem volt ínyére a távoli, meglehetősen erős kultúrájú országba menni, Prabhupada ígéretet tett arra, hogy aki elvállalja a küldetést, azt személyesen fogja visszavinni a lelki világba, oda, ahonnan minden lélek származik, mielőtt megkezdte az anyagi világban való folyton ismétlődő újraszületése millióit. Egy bhakta a csábító ígéret hallatán végül beadta a derekát és elutazott Japánba folytatni Prabhupada küldetését. Néhány év elteltével ez a bhakta azonban elhagyta a lelki életet, eltávolodott a bhaktáktól és azonnal visszaesett karmája szerinti életébe, ahogyan mások is: újra drogos lett. Prabhupada idő közben, 1977 november 14-én elhagyta testét anélkül, hogy újra találkoztak volna.

A drogossá vált volt tanítvány nem sokkal később - köszönhetően életmódjának - Aids-beteg lett és egy kórházi ágyban halt meg. A kórházi alkalmazottak beszámolója szerint, halála pillanatában felült és felkiáltott: "Prabhupada! Hát mégis eljöttél értem..."

Happy-k

Prabhupada-t gyakran hívták meg televíziós műsorokba és gyakran tettek nála látogatást újságírók. Egyszer az egyik azt kérdezte:

- Igaz, hogy a maga tanítványai hippik?

Mire Prabhupáda mosolygott:

- Nem, mi happyk (boldogok) vagyunk…

Háborúk

Egy összetört, fájdalomtól síró mataji tanítványa, akinek a szerelme a vietnámi háborúban esett el, egyszer azt kérdezte Prabhupada-tól, hogy meddig lesznek még háborúk a világban.

Prabhupada azt felelte, hogy háborúk mindaddig lesznek, amíg az emberiség nem mond le a húsevésről. Amíg érzéketlenek vagyunk nekünk soha nem ártott állatok millióinak szenvedésére, addig miért legyünk együttérzőek a miénkkel rivális, vagy ellenséges  kormányok, országok  lakosaival...

Ausztrál szívesség

Prabhupada Ausztráliába tett látogatását a sajtó is nagy figyelemmel kísérte. Mivel sokaknak nem tetszettek akkor sem a vega életmódot hirdető, társadalmi szokásokat felrúgó „szektások”, bizonyos körök egyes házakra kifüggesztett hatalmas transzparenseken hirdették véleményüket amelyeken különböző szitokszók mellett szerepelt a Krisna név.

A helyi bhakták nem szerették volna elszomorítani Prabhupada-t, ezért, mikor egy ilyen transzparensekkel díszített felhőkarcolóhoz érkeztek, igyekeztek úgy fordulni Prabhupada előtt, hogy hátukkal mindig takarják a feliratot. Egy óvatlan pillanatban azonban Prabhupada mégis észrevette az egyik mocskolódó plakátot. Ekkor elmosolyodott és azt mondta: Ennek örülnünk kell! Bárki, aki elolvassa és kimondja Krisna nevét, az tisztul.

 Prabhupada életéről megjelent könyv

Nincs baj, amíg engem látsz, mert ha baj van, engem nem látsz - szól a mondás. Az átlagosnak tűnő segítőkészségre és hozzáállásra jöjjön most egy megtörtént eset:

Detektív: - Jó napot kívánok! Hallott valami kiabálást ma délután a lépcsőházban?

Tanu: -Igen, igen! Az a nő kiabált a lakásajtó előtt, pont akkor érkeztem.

Detektív: -Mit kiabált?

Tanu: -Segítségért kiabált.

Detektív: -Jó, de miért kért segítséget? Azt hallotta?

Tanu: -Nem tudom, mert én gyorsan eljöttem onnan.

...

Bizonyára sokan akadnak olyanok, akik hallottak már a II. Világháború után még közel 30 évig tévedésből harcoló japán katonáról, akinek híre a 70-es években járta be a világot. Az ő története ihlette Bud Spencer "Kincs ami nincs" című fimjében a kissé szeleburdi "máig harcoló japán katona" szereplőjét is. A valóságban azonban közel sem volt ilyen kezesbárány a túlszolgáló veterán.

A 23 éves Onoda Hiroo hadnagy és 40 társa 1944-ben került a Fülöp sziegetek fennhatósága alá tartozó Lubang szigetére. Feladatuk a sziget életük árán való megvédése volt a partraszállni készülő amerikai tengerészgyalogosoktól.

A partraszállás azonban elmaradt. Japán 1945. augusztusában néhány ledobott atombomba után nagy duzzogva, de megadta magát.

A Lubang szigetét védő Onoda Hiroo és emberei azonban mit sem sejtettek erről, annak ellenére, hogy repülőgépekről röpcédulákban próbálták értesíteni őket hazájuk kapitulációjáról. A védők ezt átlátszó jenki trükknek vélték és eszük ágában sem volt szégyent hozni a császári hadseregre: maradtak a sziget dzsungelében, harcra készen várva az ellenség felbukkanását. A szigeten élő fülöp-szigeteki lakosság azonban nem igazán lelkesedett a modern kori szamurájok miatt, ugyanis a japánok - élelmezés híján -a falvak fosztogatásával tartották fenn magukat. Vitték, amit láttak, méghozzá elég durva módszerekkel. A helybéliek szerint  csak a rettegett Onoda egymaga kb. 50 embert ölt meg ideiglenes állomásozása során, számláján helybéli lakosok és rendőrök is szerepelnek. Ezt a számot a hadnagy későbbi nyilatkozatai során azonban kissé túlzónak tartotta.

A helyi lakosság sorozatos feljelentései miatt időnként megjelent a szigeten néhány rendőri egység, akik komoly tűzharcokat vívtak a dzsungelben lapuló rablókkal. Ezen összecsapások során azonban mindig a japánok kerültek ki győztesen, több tucat rendfentartó halálát okozva.

Az ötvenes évekre azonban Onoda emberei is erősen fogyatkozni kezdtek. Voltak akiket a rendőrök lőttek le, voltak akik betegségben haltak meg, de néhányuk dezertált, vagy megszökött a szigetről.

Onoda Hiroo és négy hűséges embere azonban tartotta magát és - mint később a hadnagy elmondta - az eget kémlelve figyelték a koreai háborúba, majd tíz évvel később a vietnámi háborúba haladó egyre modernebb repülőgépeket, amelyekről haladási irányukból ítélve azt hitték, hogy a jenkik ellen harcoló japán légierő gépei.

Mivel lőszerük fogyóban volt, pontosan beosztották és előre kiszámolták hány lövést adhatnak le évente. Onoda azt is kiszámolta, hogy meddig tudja tartani magát, 1982-re saccolva a túléléshez megfelelő fizikai erejét és lőszerkészletét.

A dzsungelben megtanultak először napfény alá tett üveg és lőpor segítségével, majd bambusznádat dörzsölgetve tüzet csiholni. Mindennapi étkük volt a kókusztejben főtt banánkása. Fogukat pálmakéreggel tisztították, és idővel megtanulták melyik növénynek van gyógyhatása. Onoda elmondása szerint a 30 év alatt mindössze egyetlen egyszer volt beteg és hazaérkezése után egyetlen szuvas foga sem volt.

Bár a helyiek mindent elkövettek, hogy mellékesen tudassák a katonákkal, hogy több évtizede véget ért a háború, Onoda és emberei szentül hitték, hogy a kezükbe került újságok és a BBC japán nyelvű rádióadása, amelyet fogni tudtak, szintén az amerikai propaganda hamisítványai és gyenge próbálkozásai. Mikor rokonaik saját kézzel írt leveleiket jutatták el hozzájuk, azt gondolták, az ellenség fogságába estek és kényszerítették őket a levelek megírására. Mikor a fülöp szigeteki hatóságok jogsegélykérelmének hatására a japán hadsereg magas rangú tisztjei jelentek meg a szigeten, őket az ellenséggel kollaborálóknak tekintették.

Egyes verziók szerint Onoda a 60-as évek végére már sejtette, hogy lehet valami a "sulykolt propagandában", ám tartva  az évtizedeken át terrorizált helyiek bosszújától nem adta meg magát. Onoda azonban később cáfolta ezt, állítja, hogy csupán a parancs iránti elkötelezettség miatt tartotta magát és nem félt a helyiektől. 

1972-re már csak Onoda volt az egyetlen harcos a szigeten, ugyanis utolsó társa is elesett a rendőrökkel való tűzharcok során.

Végül hosszas alkudozások után 1974-ben előkerítették Onoda 1944-es elöljáróját, aki annak ellenére, hogy évtizedek óta nem volt már katona, parancsba adta neki, hogy tegye le a fegyvert. Ezzel egyidejűleg Fülöp-szigetek elnöke kegyelemben részesítette a nem mindennapi bűnelkövetőt, csak húzzon már haza onnan. Végül Onoda Hiroo letette a fegyvert és a Lubang szigetiek nagy örömére, 30 év után hazautazott Japánba, ahol nemzeti hősként fogadták.

Hiroo később Braziliában telepedett le, ahol túlélőtáborok szervezésével és tehéntenyésztéssel tölti napjait mind a mai napig. Lubang szigetére, fiatalsága helyszínére való későbbi visszatérésekor egy több ezer dolláros csekkel támogatta a helyi iskolát.